Elmúlt a Rákóczi Alapítvány által megszervezett Magyarságismereti Mozgótábor 26. kiadásának utolsó napja is. Mindenkiben kettős érzések kavarogtak. Felhőtlenül boldogak voltunk,hogy ennyi csodálatos embert ismerhettünk meg,akikkel nagyon jó kapcsolatokat építettünk ki,talán olyanokat,amelyek egy életre szólnak, ugyanakkor végtelenül szomorúak voltunk,hogy az együtt eltöltött csodálatos 12 nap után most útjaink elválnak és talán soha többé nem találkozunk azokkal,akikkel most legjobb barátok lettünk. A tábor utolsó reggelje nem olyan volt, mint a többi, mindenkinek a szemében láthattuk a szomorúságot és csak arra tudtunk gondolni, hogy ez az utolsó napunk, amikor még együtt vagyunk,mint csapat. Fontos volt nekünk ez a tizenkét nap, mely olyan gyorsan elrepült,a Rákóczi jelentette a mindenünk. Ezt a beszámolót már itthonról, kis falumból, Erdélyből írom s az elmúlt napokon elmélkedem,hiszen nekem a tábor volt a mindenem. Tizenkét napot tartott, de kevesebbnek tűnt... kevesebbnek tűnt, mert egy olyan közösségnek lettünk a tagjai,amely az egymástól kapott szeretetből,a szép szavakból,a megértésből és az elfogadásból táplálkozott és ezáltal tudott nőni,a barátságban kiteljesedni. A tábor utolsó napján, vasárnap reggel részt vettünk a Szentmisén,együtt imádkoztunk, megköszöntük Istennek a sok szép élményt és áldását kértük a hazaútra. A Szentmisét követően egy csodalatos filmet néztünk a Balassi Intézet Nagytermében,majd ezután jött a tábor leginkább várt momentuma,a hajókázás, amikor ugyanis találkozhattunk a támogatókkal és egy előadás keretében csapatonként megmutathattuk magunkat,azt,hogy mennyire együtt tudtunk működni és ezáltal összekovácsolódni,egy igazi nagy csapattá lenni.

A tábor utolsó estéje már a búcsúzkodásról szólt nagyrészt,de nem voltunk elkeseredve,mert tudtuk,hogy most már egy olyan közösséghez tartozunk,amely összetart minket,és nem hagyja,hogy a tábor során kialakult barátságok feledésbe merüljenek... ezt a nagy közösséget hívjuk mi Rákóczi Családi Körnek,amelyben minden egyes eddigi tag igazán otthon érezheti magát és ezáltal újra átélheti a Rákóczi tábor nyújtotta élményeket. Tulajdonképpen ez az, ami minden rákóczist vígasztal... a Családi Kör... mert, aki végigcsinálta ezt a tábort, az tudja,hogy a tábor vége nem a barátságok és élmények végét jelenti, itt nem áll meg minden, hanem van folytatás, mégpedig a Rákóczi Családi Körön belül, ahol újra találkozhatunk a tábor során megismert barátokkal, a vezetőkkel és megismerhetjük az előbbi évek rákóczisait is. Így felelevenítve az emlékeket újra részesei lehetünk a tábor nyújtotta élményeknek. Elérkezett sajnos az utolsó reggel is, amikor el kellett búcsúznunk egymástól. Nagyon rossz érzés volt elbúcsúzni, hiszen tizenkét felejthetetlen napot töltöttünk együtt, ami azért mély nyomot hagy az ember életében. Sokat sírtunk aznap reggel, nem akartunk egymástól elszakadni, de nem volt mit tenni, útra kellett indulni. Azóta már rég, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék és Erdély is hazaért. A Rákóczi Mozgótáborra, életem legszebb tizenkét napjára mindig úgy emlékszem majd vissza, mintha tegnap lett volna. Hatalmas hála tölti el most szívemet, hogy megadatott nekem ez a csodálatos lehetőség, hogy ennyi értékes emberrel megismerkedhettem,hálás vagyok a felejthetetlen élményekért,az itt kapott szeretetért és az igaz barátokért. Búcsúzóul kedves Rákóczisok,használjatok ki minden percet,ismerkedjetek,"tanuljatok" és "figyeljetek",és soha ne feledjétek,hogy magyarok vagyunk, magyarul gondolkodunk és szívunk legmélyén magyarul is érzünk,és ahol összetartás,haza- és nemzetszeretet él az emberek szívében, ott nem beszélhetünk határokról,mert minket összeköt magyarságunk. Ezen gondolatokkal búcsúzom Tőletek a mielőbbi viszontlátás reményében!

Csürös Arnold